Rómaiaknak írt levél, Róm: protokanonikus újszövetségi irat, Pál apostol levele a Rómában élő híveknek. - I. Keletkezése. Pál úgy látta, hogy Kis-Ázsiában és Görögo-ban már elvégezte feladatát (Róm 15,23), és azt tervezte, hogy Hispániába megy (15,23.28); átutazóban meg akarta látogatni a rómaiakat, a segítségükre is számítva (15,24). Ezek a mozzanatok érthetővé teszik, hogy Pál miért nem valamelyik általa alapított és személyesen is ismert egyháznak írt, de arra már nem adnak magyarázatot, hogy miért írt olyan részletes és teol-ilag magas szintű levelet, mely Pál minden más levelénél jelentősebb. Eredményeinek bemutatásától inkább várhatta volna, hogy lelkesedést ébreszt és munkatársakra talál, semmint az akkor is nehéznek talált teol. fejtegetésektől. Így helyénvalónak látszik az a feltevés, mely szerint Rómában Pál tanításával - más-más érvekre hivatkozva - a zsidók is, a pogányker-ek is szembehelyezkedtek. Mivel az evang. hirdetőjének semmi nem árthat jobban, mint ortodoxiájának kétségbe vonása, Pál jónak látta, hogy mielőtt nagy missz. terve (Ny-on Hispánia) megvalósításába belefog, teol. álláspontját összegezze és igazolja, közben azonban - észrevétlenül - a belemagyarázásokat és félreértéseket is helyesbítse. Ezt az üdvösségre vonatkozó zsidó tanítással való szembeszállása tanúsítja, mely tanítás a Törvény pontos megtartására és a kiválasztottság tudatára (körülmetélés) épült (vö. 2. f.); de mutatja az is, hogy határozottan elutasította a törv. nélküli szabadosságot, melyet némelyek abból magyaráztak félre, amit Pál a hitből való →megigazulásról tanított (vö. 3,7; 6,1.15). A fentieken kívül, melyek Pál és a róm. egyh. viszonyát illetik, még a róm. egyh-on belüli feszültségeknek is lehetett szerepük a ~ létrejöttében (ti. megoszlottak a vélemények a hús és a bor fogyasztásának, mint bizonyos napokhoz kötődő hagyománynak a kérdésében). Pál beszél erősekről és gyengékről, de az erőseken nem kell hősies aszkétákat értenünk, hanem az egyh-nak olyan (főleg pogányker.) tagjait, akik a törv. efféle előírásait nem tekintették magukra nézve kötelezőnek; ezzel szemben a gyengék (akiket elsősorban a zsidóker-ek közt szoktak keresni) azok voltak, akik a törv. kötelékeitől nem tudtak szabadulni (vö. 14,1-15,13). Pál, aki (jóllehet zsidóker. volt) az erősek közé tartozott, intette az erőseket, hogy legyenek elnézők a gyengék iránt, és az előírásokhoz meggyőződésből (14,5) fakadó ragaszkodásukat értsék meg. - Pál ap. K-en végzett térítő munkája vége felé írt a rómaiaknak. Utal rá levelében, hogy hamarosan Jeruzsálembe megy, elviszi a Makedóniában és Achájában összegyűlt adományokat, utána pedig Rómán át Hispániába veszi útját (vö. 15,25-28). A ~ keletkezésének pontos évét nem lehet tudni, az 54 ősze és 59 tavasza közé eső időszak jöhet számításba (W. G. Kümmel). A 2Kor írása után Pál 3 nyugodt hónapot töltött Korintusban; feltehető, hogy ezalatt írt a rómaiaknak, a levél keletkezési helyéül tehát Korintust tekinthetjük. - II. Tartalma. Bevezetés (1,1-17): üdvözlő szavak, a kapcsolat felvétele, a tárgy megjelölése. - Kifejtés (1,18-15,13): 1. rész. Az Isten igazságosságáról és az ember megigazulásáról szóló evang., mely a Jézus Krisztusban való hitből fakad (1,18-8,39). 2. rész. Izr. helyzete Isten üdvözítő tervében, szembenézve azzal a ténnyel, hogy a zsidóság a Jézus Krisztusban való hitet elvetette (9,1-11,36). 3. rész. Gyakorlati útmutatások az egyh. számára erkölcsi vonatkozásban (12,1-15,13). Befejezés: üdvözletek és ajánlások (15,14-16,24). Záró doxológia (16,25-27). - III. Hitelessége. Bebizonyosodott, hogy a ~ valódi Pál-levél. Csak a záró doxológiát (16,25-27) illetően merültek fel jogos kételyek Pál szerzősége kérdésében. Egyfelől, mert a fennmaradt szövegek a doxológiát különféle helyeken hozzák (a 14,23; 15,33 és 16,23 után); másfelől, mert nyelvi megformálása nem páli jellegű (J. Dupont). Az üdvözleteket (16,3-16), ajánlásokat (16,1) és figyelmeztetéseket illetően (16,17-20) nem vitatják Pál szerzőségét, a hitelességüket azonban igen. Felteszik a kérdést: ez v. az a rész vajon eredetileg is hozzátartozott-e, v. csak később fűzték hozzá? Azzal a széles körben elterjedt nézettel kapcsolatban, hogy a 16. f. lényeges részeit Pál az efezusiaknak szánta, ma annak ellenére, hogy felhoznak mellette valószínűségét tanúsító érveket (vö. A. Wikenhauser), többen tartózkodó magatartást tanúsítanak (O. Michel; W. G. Kümmel). A kutatás mai állása szerint elfogadhatóbbnak látszik az a feltevés, hogy a ~ eredeti állományát az 1,1-16,23 alkotja. - IV. Műfaja. A levelet Pál gör. nyelven diktálta egy bizonyos Terciusznak (16,22). A diktálás következtében sok benne a következetlen mondatfűzés (anakoluthon). Jellemző rá a komoly hangvétel, az erőteljes és magával ragadó stílus, a találó és színes megfogalmazás (J. Cambier). Pál gondolatai diktálás közben formálódtak; teol. gondolkodásának érzékelhető dinamikája a maga eredetiségében nyilatkozik meg, és kárpótol azért, hogy a traktátusra jellemző rendszeresség és a teljesség hiányzik a tanításból. Az ÓSz-nek és az akkori zsidóságnak (Kumrán) teol. fogalomvilága éppúgy rendelkezésére állt Pálnak, mint a hellén világé. Anélkül, hogy nyelvhasználata köznapivá vált volna, felhasználta a →diatribe műfaját, azaz rétori kérdésekkel élénkített beszélgetés, kölcsönös állítások és ellenvetések formájában beiktatott látszólagos vitát olyan kérdésről, mely a valóságban csakugyan gondot okozott (vö. 2,1-29,3.1-20.27-31). Általában az igehirdetés stílusa uralkodó, a teol. fejtegetések tanító részekkel váltakoznak (vö. 6,1-14). Az átvett liturgikus és himnikus jellegű részek (vö. 1,3; 11,33-36) Pálnak a hagyomány iránti elkötelezettségét tanúsítják. Pál mestere volt a Biblia zsidó-rabbinista módszer szerinti idézésének (vö. 3,1-10; 4,1-25; 9,6-11,1); ezzel az ÓSz közp. helyet kapott, Krisztus élete és működése pedig eleven valóságként tárul elénk. Az ÓSz számunkra idegen fejtegetése Pál korában általánosan elfogadott hermeneutikus eljárás volt a zsidóság körében. K-en szokásos retorikai túlzásai (vö. 1,8-10) arra irányulnak, hogy a rómaiakat megnyerje missz. terveinek. - V. Tanítása. Az üdvözlő szavak (1,1-7) a szokásosnál hosszabbra nyúlnak, abból a célból, hogy Pál és a róm. ker-ek közt kapcsolat jöjjön létre a Jézus Krisztusban való hit alapján. A rómaiak egyházának dicsérete (1,8-15) szintén a kapcsolatteremtés szolgálatában áll. A levél tárgyát (1,16) az ap. főbb vonásaiban a 3,21-26/-31: fejti ki: Isten szeretetből fakadó üdvözítő műve lehetővé teszi az embernek a megigazulást a zsidó törv. aprólékos megtartása nélkül, csupán a Jézus Krisztusban való hit révén, aki engesztelésül magára vállalt halálával minden bűnt levezekelt és minden embert megváltott. Ebből a nézőpontból fejtegeti az ap. az emberiség helyzetét Krisztus előtt és nélkül (1,18-3,20): a zsidók éppúgy, mint a pogányok (bár képesek lettek volna az igaz vallásosságra) bűnt követtek el; senki sem igaz Isten színe előtt, mindenki rászorul arra, hogy Isten Jézus Krisztus megváltó halálával üdvözítse. Ezt a tanítást szolgálja a pogányok bűneinek mélységéről festett kép (1,22-32); ennek a képnek tört. értelmezése, az akkori erkölcsökre vonatkoztatása nem állna összhangban Pál szándékával ill. mondanivalójával. - A ~ közepétől (3,21-26) Pál igazolja az Írásból azt a merész állítást, hogy a megigazulás csak a hitből fakad (4. f.): Ábrahám meghívása és megigazulása mint a hit gyümölcse és kegyelem a midrás jellegű írásmagyarázat hermeneutikus módszerének bizonyítéka. A hitből való megigazulás felől kiindulva Pál felvázolja az igaz életének képét az új eónban. Első helyen áll az üdvösség teljességének reménye (5. f.). Az 5,1-11 az egyes ember sorsát világítja meg, az 5,12-21 egyetemes szempontokat érvényesítve a kárhozattól fenyegetett és Isten irgalmával megajándékozott egész emberiséget állítja középpontba, Ádámmal és Jézus Krisztussal való közössége következményeképpen. Az összehasonlítás fő alapja az Ádám-Krisztus-tipológiában, melynek kifejtésével Pál itt küzd, a halál és az élet fogalma. Az 5. f. tárgyát, az örök élet reményét Ádámot és Krisztust szembeállítva paradoxonként állítja elénk: Ádám életet akarva halált hozott az emberiségre - Krisztus halála életet szerzett az embernek. - A 6-8. f-ben Pál két (egymást kizárónak látszó) valóság kérdésével vívódik, mely mindig újra meg újra felmerül; először: hogy a hívő és a megkeresztelt számára az ember konkrét üdvössége valóban adva van; aztán: hogy a ker-ek mindennapi életébe továbbra is be-betör a bűn. Az ap. megoldása: a megigazulás nem ment fel az etikai-erkölcsi cselekvéstől; „az üdvösség valóban adva van; a megváltottnak valóban küzdenie kell” (O. Kuss). A 9-11. f-ben Pál olyan kérdést taglal, mely őt mint zsidót foglalkoztatta: Izr. a választott nép ezentúl is, mint eddig (9,4-6; 11,1) és így neki szól az üdvösség ígérete. Most Jézus Krisztus által az üdvösség valóság lett, de Izr. elutasítja Krisztust. Vajon nem keresztezi-e a zsidók hitetlensége Isten üdvözítő terveit? Pál a kérdést egy ad hoc érveléssel közelíti meg a Szentírás alapján (9,6-33), és abban látja a megoldást, hogy egy maradék megmenekül. Ezzel azonban szemmel láthatóan nem éri be, mert hiszen az üdvösség ígéretét Izr. egész népe kapta; így Pál - zsidó-rabbinista módszerrel - részletesebben fejtegeti az Írásokat, és arra a következtetésre jut, hogy a Jézus Krisztusban való hit elengedhetetlen (10. f.) az intuitív megismeréshez (11,25: titok = misztérium): egész Izr. megmenekül, elnyeri az üdvösséget (11,26); Isten, akinek adományai és ígéretei visszavonhatatlanok (11,29), az idők végén megkönyörül népén (11,31; vö. 11,25). Ez a gigantikus teol. küzdelem - ezzel a Pált egész létében érintő kérdéssel végül a végtelenül bölcs Isten imádásába torkollik (11,33-36). Aki az Istent imádó Pált nem látja, annak a ~ megfoghatatlan marad. Abból a magatartásból, melyet az imádás jelent, következnek a 12-15 f. intelmei egyetértésre, szeretetre, kölcsönös megértésre. Külön figyelmet érdemel a 13,1-7, ahol Pál a ker-nek az államhoz való viszonyát elemzi; itt Pál egészen konkrét és időszerű szempontokat ad kora kérdéseinek megoldásához. - Minden kornak meg kell küzdenie a ~ tanításának megértéséért (vö. O. Michel), ha az ap. saját korának szóló, konkrét mondanivalóját (amelynek megvilágítása különösen O. Kuss és O. Michel kommentárjának köszönhető) szem elől tévesztjük, és hagyjuk, hogy a tanítás közvetlenül szóljon hozzánk, akkor a teol. tartalom súlypontja eltolódik olyan irányba, mely gyakran már nem felel meg Pál felfogásának. Másfelől a teol-nak törekednie kell rá, hogy a ~ tanítását mint Isten szavát az Istent kereső embernek a maga konkrét helyzetében olyan módon tegye hozzáférhetővé, hogy legalább egy lépéssel közelebb segítse vele az Istenhez. R.É.

BL:1541.